Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Irodalmi kávéház a fõtéren Grendel Lajos, Mozgó Világ, 2006. március A Lavazza kis kávéház Érsekújvár fõterén. Havonta egyszer író-olvasó találkozók színhelye. Ide hívtak el január 25-én Bettes Istvánnal. A kávéházba harmincnál több személy részére nem jut ülõhely. Így aztán amikor este hat órakor a kávéház megtelik, állni is alig marad hely a bejáratnál. Az irodalom halott, gondoltam tíz évvel ezelõtt. Kortárs írók regényeire és pláne verseire, néhány fanatikus kivételével, a kutya sem kíváncsi. De már a klasszikusokra sem. Pozsonyban sem nagyon, hát még vidéken! Így vélhette a Lavazza fiatal tulajdonosa is, mert amikor egy évvel ezelõtt fölkeresték az irodalmi estek ötletével, kezdetben állítólag ógott-mógott. Azóta megváltozott a véleménye. Minden könyvbemutatóra megtelik a kávézója, nyáron a kávéház terasza is. S hogy egy felolvasóestre eljön a város polgármestere is, Szlovákiában nem mindennapos dolog. A szlovákiai települések polgármesterei nem arról ismertek, hogy irodalmi estekre járnak. Manapság a politikusok többsége köszönõ viszonyban sincs az irodalommal, ami persze, bizonyos szempontból, nem nagy baj, ha a tegnapi szuszlovokra, vaszil bilakokra vagy révai józsefekre gondolok. Persze abból a ténybõl, hogy irodalmi estekre bejön a közönség, nem lenne szabad messzemenõ következtetéseket levonni. Az irodalom nem tömegcikk, s az irodalomnál sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben, mindenekelõtt a mindennapi megélhetési gondok. Már Érsekújvárban és környékén is s még inkább innen kelet felé haladva az egész dél-szlovákiai földsávon. A régió helyzetén az sem változtatott sokat, hogy a Magyar Koalíció Pártja nyolc éve kormánypárt. Amint Pozsonyt és vonzáskörzetét elhagyja az utazó, nem sok változást tapasztal a meèiari idõkhöz képest. A munkanélküliek száma továbbra is tetemes. Sokan nem is panaszkodnak már, hanem csak legyintenek. Szlovákia sikeres ország, sugallja minden áldott nap a kormánypropaganda, s talán - nemzetközi összefüggésekben mérve - igaz is, amit állít. Állampolgárainak többsége azonban nem tartja magát sikeres embernek. Érsekújvár nem nagy város, mûemlék épülete sincs sok, fõtere, a katolikus templomtól eltekintve, színtiszta szocreál. A város azelõtt sem volt a turisták célállomása, hogy 1944 októberében ripityára bombázták, mert, pechjére, fontos vasúti csomópont volt. A szomszédos városoknak, Komáromnak, Nyitrának, de még Lévának is láthatóbb a történelmi múltja. Ma Újvár lakosságának mintegy a harmada magyar nemzetiségû, ha hihetünk a statisztikáknak. És a városnak mégis van „magyar" levegõje, mert szép számú magyar értelmiséginek az otthona, olyanoknak, akik szellemi horizontja nem ér véget Érsekújvár határában. A nyolcvanas évek közepén itt született meg és mûködött, amíg hagyták, az akkori fiatal szlovákiai magyar írók Iródia-csoportja, majd késõbb Stúdió Rt. néven egy avantgárd mûvészcsoport, amely a rendszerváltást követõen nemzetközi hírû fesztiválokat rendezett. Abban a Pozsonytól csupán száz kilométerre fekvõ városban, ahonnan Pozsonyba este fél hét után már se vonat, se autóbusz nem indul. A Kalligramból hazaviszem az 52 kötetesre tervezett új, eddig legteljesebb Krúdy életmûsorozat harmadik és negyedik kötetét. Csupa ismeretlen novella. Egyetemista korom óta vagyok Krúdy-rajongó, és most mégis ámulok-bámulok, hogy mi minden vár még feltárásra ebbõl az irdatlan, lenyûgözõ életmûbõl. S azt mondják a kiadóban, hogy a sorozat könyvei meglepõen jól fogynak.   Umberto Eco hatáskiváltásra irányuló kommunikációként nevezi meg a giccset, és - véleményem szerint nagyon helyesen - leszögezi: „a giccs nem virágozhatna, ha nem lenne giccsember, akinek a hazugság eme formájára van szüksége ahhoz, hogy magára találjon benne". A giccsben árutermelõ és fogyasztó egymásra találásáról, harmonikus szimbiózisáról beszélhetünk, kölcsönös elégedettségrõl a megszólító fél és a megszólított között. A giccs hazugságon alapuló harmónia, vagy ahogy ugyancsak Umberto Eco fogalmazza meg pontosan: „valami állandó misztifikáció, a felelõsség elõl való menekülés". Az emberiség történetében sosem voltunk annyira kiszolgáltatva az agresszívan nyomuló giccsnek, mint korunkban. S nem éppen a szappanoperákra, valóságshow-kra és a mûvészeti élet és mûvészvilág egyéb hitványságaira gondolok elsõsorban. Ezekrõl a legtöbben, még e produkciók élvezõi közül is sokan tudják, hogy giccs. Veszélyesebbnek tartom a kevésbé nyilvánvaló, kevésbé számon tartott avagy kevésbé látható giccset. A politikai giccset, például. Vagy másképpen: a politikacsinálást mint giccset. Tudjuk - örülünk-e neki vagy sem, az most mindegy -, hogy ebben az évben Magyarországon is és Szlovákiában is parlamenti választások lesznek. Ennek mintegy elõkészítéseképpen elindult, jobban mondva felgyorsult a politikai giccsek gyártása. Az ígérgetési licit, ami szintén a politikai giccs egyik megnyilvánulási formája. A másik a kampánybeszéd, amelyeknek a szövege a giccsességet illetõen vetekedhet bármelyik blõd hollywoodi produkcióval vagy irodalmi limonádéval. Itt maga a forma az, ami megelõzi és meghatározza a tartalmat. Kampánybeszédben mûfaji vétség igazat mondani, legföljebb tetszetõs féligazságokig illendõ elmerészkedni. Jó példa rá a tizennegyedik havi nyugdíj vagy a teljes foglalkoztatottság víziója. A felkent szónok is tudja, hogy nagyot mondott, és a közönsége is. A felkent szónokot nem nevetik ki, mert a nép tudja, hogy most kampány kezdõdik, ilyenkor íratlan szabály (legalábbis a mi kelet-európai bunkokráciáinkban), hogy nagyokat kell mondani. Azonkívül a tizennegyedik havi nyugdíjat nem lehet überolni. Ha az ellenfél erre a tizenötödik havi nyugdíj ígéretével licitálna rá, azonnal nevetségessé tenné magát. Azt az eszement politikust viszont, aki Churchillt idézve csak vért, izzadságot és könnyeket helyezne a közeljövõre kilátásba, bármennyire igaza lenne is, azonnal a bolondokházába csuknák. Megjegyzem, joggal. Békeidõkben Churchill sem mondott ilyeneket. Aki a mai világban nem tud eléggé giccses lenni, nem alkalmas politikusnak. A választópolgárok többsége igenis azt várja, hogy hitegessék, hogy a politikus legyen minél giccsesebb. Hogy aztán milyen arányokban hitegessék, az már ízlés dolga. Márai a tömegember diktatúrájától féltette a nyugati civilizációt. A fasizmus és a kommunizmus megmutatta, milyen a vérszomjas, fanatikus tömegember. Akit ostoba, világmegváltó eszmékkel maroknyi cinikus vagy elmebeteg „felkent" el tud bódítani s nem egyet közülük gyilkossá aljasítani. Mára a vérszomjas tömegembernek a leszármazottai giccsemberré szelídültek. A giccsember nem kíván diktatúrát, hanem négyévenként kiválasztja és megválasztja soraiból azokat, akik aztán elfoglalják a mindenféle hivatalokat, ügyintéznek és reprezentálnak, olykor silányságokat nyilatkoznak a nyomtatott és elektronikus médiának. Jól megvannak magukkal és a világgal, s ha ügyesek, még a zsebüket is megtömik. Hogy ígéreteik kétharmadát mért nem teljesítették, azt mindig késõbb magyarázzák meg, holott az elsõ pillanattól fogva tudták, hogy azok teljesíthetetlenek. Ezt végül a giccsember választópolgár, ha morogva is, belátja. Azt is, hogy ezt így kívánták a giccsvilág íratlan szabályai.   Adalék a giccsember-témához: a pozsonyi Új Szó lehetõvé tette olvasóinak, hogy többfordulós versenyben eldöntsék, kit tartanak a 2005. év szlovákiai magyarjának. Az elsõ helyen Bugár Béla végzett. Az elsõ tíz helyezett között volt négy politikus, három sportoló, egy lelkész, egy történész és egy színmûvész. Nõ egy sem. Hunèik Péter, elmegyógyász-szakértõ így kommentálta epésen az ankét végeredményét: „Ha azt a kérdést tennénk fel, ki a szlovákiai magyarság legszebb nõje, akkor is egy politikus nyerné a versenyt, aki természetesen nem nõ." Grendel Lajos Irodalmi kávéház a fõtéren, Mozgó Világ, 2006. március.